Dávidnak volt néhány „titka”, abban az értelemben, hogy az Ószövetség idején, mikor még a megváltásra előrefelé kellett nézni, annyira meghitt kapcsolatban élt Istennel, mint kortársai közül nagyon kevesen. Tudjuk, hogy hitben járt, hogy szinte folyamatosan kereste Istent, hogy miután Sámuel próféta felkente királlyá még erőteljesebben rászállt Isten Szellemének kenete, pedig az előtt sem volt idegen tőle annak megtapasztalása, hogy milyen is az valójában, amikor a Szent Szellem árad rá és természetfeletti képességekkel ajándékozza meg! Maga mondta Góliát legyőzése előtt Saulnak, hogy „„Uram, szolgád pásztor volt apja juhai mellett a pusztában — mondta Dávid. — Ha egy oroszlán vagy medve elragadott egy-egy juhot a nyájból, utána mentem, leterítettem, és juhomat kiszabadítottam a szájából. Ha pedig a vadállat ellenem támadt, megragadtam a szakállát, és ledöftem. Bizony, szolgád megölte az oroszlánt is, meg a medvét is! Így fog járni ez a körülmetéletlen filiszteus is, amiért gyalázni merészelte az Élő Isten seregét!” (Sámuel 17,34-36). Tehát nem akármilyen mennyei kaliber volt Dávid, már királlyá kenetése előtt sem, nem beszélve arról, hogy olyan módon volt képes hangszerével és énekével tevékenykedni, hogy azzal lehozta a mennyei atmoszférát a földre, ennek következménye volt az is, hogy mikor Saul királyt egy démon gyötörte és Dávid, Saul parancsára pengette a hangszerét a gyötrő gonosz szellem eltávozott a királytól egy időre! Tehát ezekből is láthatjuk, hogy Dávidnak meg voltak a titkai arra nézve, hogy legyen az Örökkévalóval ilyen csodálatos kapcsolatban, egy olyan időszakban, amikor a Mózesi törvény hatálya alatt „roskadoztak” Izrael fiai és újjászületés nélkül, a régi romlott természettel próbálták, „ha próbálták egyáltalán” magukra erőltetni a törvény 613 előírását.

A nyitó Igénkben olvashatjuk Dávid egyik ilyen „titkát”: „Az Úrra néztem szüntelen”. Mit jelenthetett ez a gyakorlatban? Nyilvánvalóan nem azt, hogy fizikailag valahogy a menny felé meresztette a szemeit, hanem sokkal inkább, hogy a gondolataival, a lelkében, folyamatos Istenre hangoltságban járt-kelt, és ennek a „jó szokásnak” az egyik legfontosabb következménye az idézett igeszakasz második fele volt: „mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.” Egyszerűen a szó legszorosabb értelmében, olyan mértékben megerősödött az Úrban, hogy a legnehezebb, szinte kibírhatatlan élethelyzetek is számára csodálatos győzelemmel zárultak, gondoljunk csak Dávid életének olyan epizódjaira, mint Saul által való állandó üldözése, saját embereinek ellene való fellázadása és majdnem halálra kövezése, Absolon fiának lázadása, mikor menekülnie kellett és a puszta élete is veszélyben volt, és még lehetne hosszasan sorolni az ehhez hasonló szituációkat. Szeretnénk e mi is (egy sokkal jobb szövetség alatt, mint ami Dávid királyé volt,) legalább olyan szikla szilárdak, megrendíthetetlenek lenni, és győztesek az élet kihívásaiban? Persze, hogy igen a válasz! Isten Igéje főként az apostoli levelek azt mondják nekünk, hogy Krisztus áldozata miatt, már azok is vagyunk! Tehát kövessük Dávid példáját, gondolkodjunk szüntelen Isten Igéjén, tartsuk Rajta az elménket, ne adjunk sanszot és alapanyagot a gonosz gondolatok melengetésével a sátánnak és megtapasztalhatjuk legalább annyira, mint Dávid, vagy inkább sokkal hatalmasabb mértékben azt a megrendíthetetlenséget és győzelmet, mint ő. Ez minden Isten gyermekének kiváltsága lett az Úr Jézus Krisztus által!!!